· 

Ès mi lett a történet vége?

Emlékeztek én vagyok az az anyuka, aki otthagyott mindent, ami volt a két éves kisfiàval és nekilátott Indiànak. Volt, aki hősnőnek nevezett, volt hogy interjút kérte, volt, hogy a gyàmügyet akartàk hívni.... Èn a történetre úgy tekintek, mint egy természetes folyamat. Semmi különlegeset nem látok benne. Amit látok, hogy mindenkinek megvan a maga útja, és nem India hozza a megváltást, de számomra ezúttal igen...

 

 

Aki ismeri a történetet ugorjon lejjebb, aki pedig nem, annak kezdem az elején. 2018 augusztus egy szép nyári napja. Emlékszem a kertben ültünk és játszottunk a kisfiammal, mikor az az érzésem támadt, vagy most vagy soha. Vágytam a változásra, és habár anyagi szinten megvolt mindenünk:, nagy faház, kert, gyerekjátékok, kényelmes ágy, két autó a ház előtt… nem voltam boldog. A jóga enyhítette fájdalmamat, de csak ideiglenesen. Se magammal nem voltam kibékülve, se a kapcsolataimmal, se azzal, ahogy élek.  Kicsit ez a tipikus anyasàg èrzès, mikor eltűnnek a barátok, a nagy romantikus szerelem helyett egyedül végzek minden házimunkát és még sorolhatnám. De ez csak a felszín volt...

 

Tehát azon a délután előrukkoltam az ötletemmel, hogy elindulok egyedül a kisfiammal Indiába, elöször 6 hétre a mesteremhez, aztán pedig délre Mysore-ba Ashtanga-t gyakorolni, ismét 6 hétre. A párom? Tudja, hogy imádok utazni, de rosszul esett neki, hogy menekülök tőle ès előtte magam elől. Akkor a kommunikációnk már nem volt nyitott. Nem mondta ezt. Látta rajtam, hogy kiutat keresek magamhoz és hozzá is. Ìgy belegyezett.

Aztán elindultunk. Ùgy gondoltam, majd szépen beszámolok mindenről, olyan lesz ez, mint egy utazási blog, írok, fényképezek, tanulok, stb. Talán az első hétben így is volt. Aztán valami megváltozott. Èn változtam meg. Az a sok negativitás ami bennem volt, elkezdett játszani velem és kiszabadulni. Hirtelen mindenre érzékeny lettem, az egyik nap sírtam, a másik nap pedig én voltam a világ legboldogabb embere. Egy hatalmas érzelmi hullámasút volt ez, ami arról gondoskodik, hogy a potyautasokat kidobja a gyorsvonatból és csak azok maradnak bent, akik el akarják érni a végállomást. 

 

 

A spirituális utazásokat nehéz leírni, talán nem is lehet. De amit ki tudok emelni, hogy mindent a mesteremnek köszönhetek. Ha valaki spirituálisan fejlödni akar, annak sokfajtája és lehetösége van manapság. De egy megvilágosodott vezető elengedhetetlen ahhoz hogy megtaláljuk a helyes és legrövidebb utat. Olyan ez, mint egy sötét utca, ahol ha van egy kis kivilágítás, akkor örülünk, hogy látunk valamit, de nem tudjuk, merre a cèl. Az út végét csak úgy tudjuk meg, ha  van egy térkép és világítás, ami megmutatja merre kell mennünk. Na ilyen egy spirituális mester.

Ö tanított meg örülni az életnek, úgy igazán. Nem ismerek hozzá hasonló embert, azt mondják csak a tanítványai miatt van még köztünk.  Megtanított, hogy mi az az őszinte hála, hogy ismerjem meg önmagamat, hogyan tiszteljek másokat, hogy örüljek mások örömének, mint a saját magaménak, Mellette tanultam meg, mi az, hogy szolgálat. Magam felé, mások felé és az emberiség felé. Hogyan legyek önzetlen és hogyan segítsek. Mi is az élet értelme és még sorolhatnám. Ritkán mondja mit kell tennünk, és ha valakinek is mond valamit, akkor csak annak, aki valóban közel áll hozzà. A saját példájával tanít. Ez volt a kulcsszó az egész utazásban. Nem hibáztat és egy gramm harag nincs benne. Ùgy szereti a szegény embert, mint gazdagot, a szépet mint a csúnyát, a tisztességeset, mint a rablót. Tudja, hogy a szeretet az egyetlen olyan erő, ami akárkit megváltoztat. Nem kell egyetérteni ezzel, ezt talán csak átélni lehet akkor, amikor, mint egy villámcsapás, valóban minden embert megtanulunk szeretni.

 

Tehát adott egy új életet. Mitől különleges ez az új élet?

 

Ebben az új életben benne van Vili apukája is.

 

A jógamesterünk volt a legjobb párterapeuta. Vili apukájával keményen bánt, megadott neki, amit egy bölcs édasapa szigora adott volna, velem pedig mérhetetlenül kedves volt, és a kedvessége döbbentett rá, hogy mennyire ellentétje vagyok ennek. Negativitás, harag és elfojtott szomorúság, amit sokszor úgy játszottam, mintha nem az én hibám lenne minden. Pedig az igazság az, ha a hormonok már más irányt vetnek, mint például egy áldott állapotban, vagy két év együttlakás után, akkor elkezdünk egymás tükrei lenni. Mindaz, amit a párunkban nem szeretünk, igazából mi vagyunk. Olyan ez, mint a bőrön a seb. Ha a bőrhöz hozzányúlunk, nem fáj, de ha már ottvan a seb, és odanyúlunk, akkor az éget, és felkiáltunk, miért bánt minket valaki. A szívnek is vannak sebei, apró sötét foltokban. Attól függően, milyen közel vannak a foltok, látszódik meg az árnyéka az életünkben. Ha nagyon közel a folt, erős az árnyék, ha kevésbé, akkor halványabb a kivetülés az életünkben.

 

Elfelejtette a szülinapom. Ajándékot se kaptam. Aztán vettem egy hangszert, amin gyerekeknek játszottam, ételt osztottam, és buborékot fújtam egész délután Vilinek és a barátainak. Sose volt még szebb a szülinapom. Olyan volt, mintha a szívemből egy foltot valaki megragasztott volna. Egy évvel ezelőtt talán meg sem említem, talán titkon azt gondolom, hogy lehet az, hogy csak nekem ilyen a párom, és aki szeret az nem így viselkedik, és még sorolhatnám sok száz nő hasonló gondolatát...  vagy az orra alá dörgölöm, vagy irónikusan megkérdezem, hogy nem e felejtett el valamit... de az iróniában benne lett volna az a rejtett szomorúság. Legmélyen, legbelül. Ezúttal nem volt. Ezúttal nem dőltem be magamnak. Nem megmutatni akartam, hogy egyedül is jó minden, hanem tényleg mindenem megvolt. A boldogságom nem ettől függöt. És ez nem miattam törtènt, hanem a hely, a mesterem, a hit....

 

Hosszú és kemény belső munka volt ez a fél év. Ha az ember spirituális útra indul, már nem a másikkal és annak a hibájaival van elfoglalva, hanem önmagával. Saját magát formálja, alakítja, hogy szeretni tudjon MINDEN EGYES pillanatban. Nekünk nyugatiaknak ez kicsit abszúrd. Hogyan tudok szeretni valakit, aki éppen becsap, egyedül hagy, hazudik, és még sorolhatnám az általános árnyékdémonjainkat...

Ez az árnyékfolt, ha elkezd világosodni, akkor fáj. Nagyon tud fájni, méghozzá az egónknak. Van ilyenkor egy olyan érzés, mint amikor beleszúrnak a szívünkbe, és azt hisszük meghalunk. De ha feltesszük a kérdést, hogy mi volt hamarabb az egónk vagy a testünk, akkor világos lesz, hogy kevesebb egóval, söt egó nélkül is lehet élni. Egy csecsemőnek még nincs egója, de teste és lelke igen.

  

Teltek a hetek, hónapok. Szinte minden héten kaptam egy hatalmas sötét foltot, amivel meg kellett birkóznom. Legyen az féltékenység, harag, az otthagyottság érzése, elveszettség, félelem, mindennek az irányítása, és még sorolhatnám a számtalan dolgot amit nem szerettem magamban. Ma már tudom, hogy át kellett mennem ezen az érzelmi mosógépen ahhoz, hogy a ruhák tiszták legyen. Ugyanis a szituációk újra és újra előjönnek, de már nem zavarnak. A seb begyógyult és folyamatosan gyógyulnak.

 

A kapcsolatom Vili apukàjàval pedig felfelé tart a hegyen. Eltűntek azok a dolgok amik zavartak, illetve már nem zavarnak. Talán ott vannak, de már nem látom őket... 

Ha tehetném az embereknek párterápia helyett fél év utazást/ Indiát írnék fel. Ès nem csak a kapcsolatuk a házasságban javulna, hanem a kapcsolatuk önmagukkal is. Ugyanis ezen bukik vagy áll a dolog.

 

A siker sem azt jelenti már, hogy mennyi a visszajelzés, hanem, hogy mennyire tudok teljes szívvel szolgálni azzal amit teszek. Már nem cél, hogy több ezren olvassanak. Az írás segít lezárni egy fejezetet.

 

Tehát íme, az indiai utazásom egy kétévessel lezárult. Hat hét helyett hat hónapra maradtunk, otthonra találtunk, barátokra, szerelemre és szeretetre és ami a legfontosabb, önmagunkra. Vissza fogunk menni, nem is olyan sokára.

Write a comment

Comments: 1
  • #1

    Smith Andi (Wednesday, 10 April 2019 00:27)

    Nem szoktam kommentelni. Sajnos túl sok blogra sincs mostanában időm, így neked is csak insta-pillanatokon keresztül engedtem nyomokat hagyni a lelkemen... De csodálatosnak tartom, amit csináltál: az utat, amit végigjártál és a bátorságot, ami ehhez kellett. Ez a bejegyzés pedig gyönyörű volt! Igazi happy end - kívánom, hogy az új karmakörben is megmaradjon a happy. ;)