· 

Mindig is tudtam...

Este van. Williammel egyedül vagyunk a nagy házban. Ö alszik éppen. Egy hangüzenet a telefonomon: Hi babe. (Ìgy köszönünk egymásnak viccböl, mint az amerikai filmekben.) Most volt a megbeszélésem a partnerekkel. Megszüntették a projektet. Ezt fel kell dolgoznom. Mint egy férfi. Ma este késön jövök...

 

Máskor a késöi jövetelre már morgolódnék. Most pedig hallgatok. Ès hirtelen hihetetlen öröm támad bennem. Szabadság érzés. Végre erre vártunk. Megszünik a mókuskerék, mehetünk!

 

 

 

Ìgy kezdödött a mi "szabadulásunk" a mókuskerékböl....

 

Két nappal ezelött még az ágyban feküdtem... néztem a plafont amíg a babám aludt mellettem és azon gondolkodtam, hogy hogy kerültem bele ebbe az életbe, hisz én nem is akartam ezt. Hatalmas ház, autó, kert, tele hütö, játékok, ruhák, minden anyagi dolog ami kellhet egy anyának. Na és ha ez nem tesz boldoggá? Ha mégsem ez az ami kell egy anyának, egy nönek, egy lánynak a boldogsághoz? 

 

Társasági ember vagyok. Ahová megyek, keresem a társaságot, és ha nincs akkor összegyüjtöm az emberekeket magam körül. Ösz lett, hideg és komorok a nappalok. Az anyukák kevésbe akartak kimozdulni, a kinti sportnak és hosszú sétáknak löttek... A párom meg csak dolgozott és dolgozott... Ìgy történt hogy 16 hónapnyi egyedüllét után a bábámmal a házban a depresszió ámító jeleit produkáltam. Az testem hirtelen nehéz lett, a gondolataim pedig sötétek és nehezek. Már nem bírtam el öket. A karácsony gondolatán pedig sírva fakadtam. 

 

 

Jogos a kérdés. Jógázom. Nem annyit mint korábban, de többet mint az átlag ember. Mégis korlátozva érzem magam. Egy világban, amit az anyagi javak uralnak, és egy társadalomban, amely megengedi hogy az anyukák egész nap egyedül legyenek a gyermekekkel otthon.

Hiába a jóga... keveset meditáltam az utóbbi idöben, keveset mozdultam ki, kevés napfény ért és a táplálkozási szokásaim is rosszabbak lettek mint nyáron. Sok kávé, és cukros dolgok, amik hirtelen jót tesznek a léleknek., de késöbb sóvárgást, és függést okoznak. A páromnak pedig túl sok volt a stressz, a nyomás a munkahelyén, így nem zaklatom a gondolataimmal. Mennyire ciki. Jóga tanár, a polcon ott hever száz meg száz jóga filozófiás könyv, én mégis sírva fekszem az ágyban és nem tudok felkelni. Pár óra múlva eröt veszek magamon, mintha mi sem történt volna. Apa a katonai stratégiát választja, és vigasztalás helyett magas hangnemben elmondja, hogy nem tehetem meg hogy depressziós legyek. Igaza van, de most nagyon utálom ezért. Felkelek. Szégyelleném magamat, de inkább kinevetem. Az önirónia gyógyít.

 

Mindaz amiért imádkoztam most itt van. Már a gondolata a szabad életnek is végtelen örömmel tölt el. 

 

A bizonytalanság alázatra sarkall. Az alázat pedig segít, hogy higyjünk. Alázat nélkül nincs fejlödés. A legnagyobb sportolók is ezt vallják. Alázat a kulcsa mindennek.

 

 

 

Nem hazudok... a kapcsolatunk, ami olyan bensöséges és intim volt, a baba érkezésével nagyon meggyengült. Èn anya lettem, egy igazi ösanya vált ki belölem. Ö pedig maradt ugyanaz az ember a régi igényekkel. A világutazni vágyó énem az  ösanya énemmel a tél és a dackorszak beköszöntével egyre inkább kötözködni kezdett. Bogarat ültetett a fülembe, hogy én mindig is utazni vágytam. Lassan 30 vagyok. Ès még sehol semmi. Nem kell nagy ház, autó, hütö. Utazni akarok.

 

Mióta tudjuk, hogy világgá megyünk, a kapcsolatunk sokkal jobb. Nem érezzük belekényszeritve magunkat egy helyzetbe, hanem érezzük a szabad áramlást. Támogatjuk egymást, bíztatjuk. Együtt hiszünk, együtt bízunk, együtt imádkozunk. 

 

Szeretet kell. Èlmény kell. Béke kell. Kaland kell. Egymásra találás. Ez az ami nekünk kell.

 

Már van konkrét tervünk, de hagyjuk, hogy az Èlet vezessen minket. Elöször lakókocsi lesz. Aztán még nem tudjuk. DE ami fontos, hogy:

 

 

Mindig is tudtam, hogy eljön ez az idö.

 

 

 

folyt. köv...

Write a comment

Comments: 1
  • #1

    Betti (Thursday, 04 January 2018 15:22)

    I like it���